Hiába hívom, azt a telefont már nem veszi fel senki sem...
Ma délután feküdtem a földön a nappali közepén és eszembe jutott, hogy felhívom a Mamát. Majd egy pillanat leforgása alatt tudatosult bennem, hogy 2 hete meghalt. Elkezdtek potyogni a könnyeim, ahogy átfutott rajtam az érzés, hogy soha többé nem hívhatom fel.
Végigpörögtek bennem a temetésének a pillanatai. Ahogy koporsóban feküdt és utoljára megsimogattam az arcát. Hideg volt és éreztem, hogy már nem lüktet a testében az élet.
Hiába van meg a telefonomban a száma, azon a vonalon keresztül már nem fogja felvenni. Nem fog válasz jönni.
Nem fogom többet látni, ahogy kiül a teraszra egy vajas kiflivel és megeszi. Nincs több szülinap együtt. Nem tudom megölelni őt és hiába cseng a hangja a mai napig itt a fülemben, nem fogom többet hallani.
ELMENT.
Tudom, de vannak pillanatok, amikor nehéz felfogni, hogy ennyi az élet.
Egy halkan kilehelt lélegzet és vége.
Amíg valaki nem találkozik a halállal, addig sokszor fel sem fogja, hogy mekkora érték élni.
Arra tanít a drága nagymamám elvesztése, hogy szeressek, még jobban mint eddig. Tiszta szívvel, őszintén, pont úgy, ahogy ő szeretettet minket.
